Júniusban az utolsó dolgozatokat és a bizonyítványosztást követően véget ért a tanév az iskolákban. A gyerekekkel együtt a Máltai Fiatalok korrepetálós programja is nyári szünetre megy, de előtte még egy összefoglaló célokról, élményekről, nehézségekről és persze a további tervekről.
„Add tovább, amit megtanulhattál!” mottóval indult el a félév elején a korrepetálós önkéntes program: tizennégy fiatal vállalta, hogy heti rendszerességgel segítenek nehéz helyzetű családok gyerekeinek a tanulásban.
„Tudjuk, hogy az önkéntesség iránti igény szerencsére egyre több fiatalban fogalmazódik meg, de általában el is akad a dolog a mit is csináljak kérdésnél. Mert mit tud adni egy fiatal, aki még tanul, vagy éppen, hogy elkezdett dolgozni? Tud áldozni az idejéből, át tudja adni a lendületét, a jókedvét, és azt a tudást, ami még frissen él benne, hiszen nemrég kelt föl az iskolapadból. Ilyen szempontból a korrepetálás egy ideális feladat” – mondta el Meszleny Eszter, a program egyik szervezője.
„A másik oldalról pedig az ötlet már régóta érlelődik bennünk: aki egy kicsit is dolgozott szociális területen, az hamar észreveszi, hogy a legnagyobb szociális problémák legtöbbször azokban a családokban fordulnak elő, ahol a szülők sok esetben a 8 általánost sem teljesítették, érettségivel pedig alig-alig találkozunk” – mesélte a kiindulópontról Meszleny Eszter. „Azt gondoltuk, ha hátrányos helyzetű családok gyerekeivel foglalkozunk, lehetőséget adunk nekik arra, hogy perspektívát lássanak a tanulásban. A fiatalok nemcsak a tananyagot tanítják a gyerekeknek, hanem a saját példájukkal mutatják meg, hogy érdemes és jó tanulni.”
A szervezői vélemények pedig teljesen átfedésben vannak az önkéntesek motivációjával. A fiatalok tudták, mire vállalkoztak, amikor tavasszal elkezdték a közös tanulást a gyerekekkel. „Különleges feladat a korrepetálást, mert amellett, hogy jó érzés segíteni, nagy felelősség is. Azért vágtam bele, mert egyetértek azzal, hogy a gyerekek képzésére, az ő segítésükre kiemelten oda kell figyelni, hiszen ők a jövő, és nekik is tudniuk kell, hogy bennük vannak a lehetőségek” – mondta el Domnanics Anita, aki a Máltai Szeretetszolgálat Zemplén utcai játszóterén foglalkozott egy második osztályos kislánnyal és kisfiúval, akik osztálytársak, és matekban volt szükségük segítségre.
„Az első órán a kisfiú kérte, hogy ne kelljen feladatlapokat megoldania, és csak akkor szeretne jönni, ha játszunk is. A következő alkalommal, amikor találkoztunk, csak játékkal készültem, de akkor pedig a kisfiú természetesen azt mondta, hogy ő nem akar játszani, a feladatlapokat szeretné” – mesélte Anita a kezdetekről.
„A kicsit játékosabb (színezős, ábrás) feladatokkal nagyon jól lehetett őket motiválni. Volt, amikor inkább eltávolodtunk a tanulástól, és másról beszélgettünk” – mondta el Anita. „Néhány olyan játékot vagy mesét is bedobtam, aminek nincs köze a matekhoz, hanem a gondolkodást vagy a koncentrációs képességet javítják. Titokban arra gondoltam ilyenkor, hogy a szöveges feladatoknál is jól jöhet majd ez a tapasztalat”.
Szegedi Eszter a tanév elején érettségire kezdett felkészíteni egy végzős lányt, akit történelemből, magyarból és matekból korrepetált. Amikor ezek az órák véget értek, Anitától vette át egyik első osztályos tanítványát.
„Vivi az első szótag nehézkes kiolvasása után megpróbálja kitalálni a szavak folytatását, halandzsázik és keveri a betűket. Bevallottan nem szeret olvasni, a második hibás próbálkozás után »De ezt már olvastam!« felkiáltással felpattan a székről, és folytatja a következő sorral, ekkor jön a letakarós módszer” – mesélte Eszter. „Eleven kislány, szeret beszélni, lelkesedik mindenért, ami nem olvasás, szívesen oldja meg a feladatokat, különösen a színezősöket. Ha valamire nem mondom rögtön, hogy jó, akkor elbizonytalanodik, általában rájön a hibára és javítja. A szövegek értelmezésével is gondjai vannak, sokszor nem is olvassa el a feladatot, csak megpróbálja az elképzelése szerint kitölteni. A vonalkövetésnél hiányzik a finomság a mozdulataiból, a radírozásnál, az írásképnél, a salátára gyűrt lapoknál és a pakolási módszereknél is a szétszórtság jelei látszanak.”
„Voltak különféle vizsgálatokon, megoszlanak a vélemények: jelen állás szerint Vivi nem diszlexiás. A szülei tisztában vannak a hiányosságokkal, szeretnének segíteni a kislánynak. Szoktak együtt tanulni (»Ne csináljatok meg mindent, akkor otthonra nem marad!«), de az apuka elmondása alapján nehezen ül le velük házi feladatokat megoldani, másokkal viszont örömmel” – mesélt a háttérről Eszter. A fiatal önkéntes heteken belül Spanyolországba költözik, ezért nem tudja folytatni Vivi tanítását, akinek pedig szüksége lenne a segítségre. A szülők és a tanítónők megegyezése szerint ugyanis a kislány mehet másodikba, de nyárra sok feladatot kapott, gyakorolnia kell, hogy beérje a többieket.
Ahogy egyre többször találkoznak az önkéntesek a gyerekekkel, felmerülnek visszatérő problémák, amelyeket nekik kell megoldaniuk, kezelniük. Anita bevallotta, hogy néha a fegyelmezés is nehézséget okoz, és nem mindig könnyű megtalálni a megfelelő eszközt, hogy leültesse az asztalon inkább feküdni akaró kisfiút. „Két gyerekkel egyszerre foglalkozni önmagában kihívás. Mivel nem is ugyanolyan osztályzataik szoktak lenni, ezért nehéz ezt a kis különbséget másfél órán belül úgy leküzdeni, hogy mindketten azt érezzék, érdemes volt eljönni az órára. Persze van pozitívuma is annak, hogy osztálytársak, mert tudnak segíteni a másiknak, és egymást is motiválják.”
A program szervezője, Meszleny Eszter szerint a legnehezebb a szülőkkel való kapcsolatfelvétel volt. „Nehéz volt megbeszélni az első találkozót, az első foglalkozást, a rendszerességet. Szerencsére a fiatal önkénteseink nagyon találékonyak voltak, és a legtöbb esetben sikerült áthidalni ezeket a nehézségeket. Pont ebben rejlik a fiatalok ereje: nem sértődnek meg, nem adják fel, és ha kidobják őket az ajtón, bemásznak az ablakon. Ezekre a helyzetekre is próbáljuk felkészíteni az önkénteseinket, hiszen tudniuk kell, hogy az elutasítás sosem nekik szól, hanem az ismeretlentől való félelemnek.”
Az önkéntesek e-mailben és Facebookon is beszámoltak élményeikről, és bármikor segítséget kérhettek a szervezőktől. Az állandó kapcsolattartás mellett azonban rendszeresen tartottak megbeszéléseket is a fiataloknak. Ezeken az alkalmakon minden jelenlevő elmesélte, hol tartanak a munkával, milyen problémák merültek fel. A visszajelzések a követés mellett azért is fontos szerepet töltöttek be, mert így a korrepetálók rájöhettek, hogy sokszor hasonló kérdések merülnek fel bennünk, egymásnak is adhattak tanácsokat, és egy kisebb közösség kezdett el kialakulni az önkéntesekből. A május elején tartott félidős megbeszélésről a projekt másik szervezője, Meszleny Zita számolt be.
Mindig nehéz kérdés, hogy mérhető egy önkéntes program sikere. Meszleny Eszter szerint mivel a korrepetálás csak pár hónappal ezelőtt indult el, még nehéz látványos eredményeket felmutatni: „Persze az igazi eredmény a jó jegy, az ötös, a négyes, de az is óriási dolog, ha egy kisgyerek, aki az évismétlés felé tartott, felsőbb osztályba léphet. Ahogy az is haladás, ha a kisfiú, aki csak a focinak élt, hajlandó bejönni az órára, hogy matekozzon, és még örül is neki. A fiataljaink pedig hatalmas fantáziáról tettek tanúbizonyságot, mikor rájöttek, hogy egy-egy kisgyerekhez milyen ajtón át vezet az út. Van, aki társasjátékozni szeretett, van, aki barkóbázni, mások a heti fontos események elmondása után bármilyen feladat megoldására kaphatóak voltak.”
Emellett az is fontos, hogy a programban résztvevő önkéntesek mit éltek meg nagy előrelépésként. „Már önmagában siker, ha azt érzed, hogy a kisdiák várja az órát, a végén pedig még szívesen maradna. Előfordult, hogy ők kérték az újabb feladatokat, ahogy az is, hogy a felmérő jobban sikerült, mint korábban, és sokszor segítettek is egymásnak a tanulásban – ezek apró sikerek, de mindegyiknek nagyon örültem” – számolt be Anita a korrepetálás során szerzett élményekről. Eszter pedig további jóleső érzésekkel egészítette ki a felsorolást: „Tudom, hogy Vivi velem szívesen találkozott, számon kérte, amikor kimaradt egy alkalom. Az utolsó hetekben látványos fejlődés indult el a betűfelismerés és az olvasás terén, sokszor csak pislogtam az ügyességén”.
És lesz-e folytatása a programnak a nyári szünet után? „Persze, ez nem kérdés!” – vágta rá Anita. Akik elkezdték a korrepetálást, hacsak nem viszi őket másfelé az élet, ősztől folytatják majd a megkezdett munkát. „Augusztus végén az eddigi fórumainkon újabb toborzásba kezdünk, és ismét meghívjuk a fiatalokat a közös munkára” – mondta el Meszleny Eszter. „Reményeink szerint most már ők segítenek majd a saját kapcsolataikon keresztül megkeresni azokat a gyerekeket, akik tényleg segítségre szorulnak. A programot tehát mindenképpen folytatjuk, és ez most már a fiatalokkal közös döntés.”