Év elején huszonnégy fiatal pszichológus hallgató kezdett önkéntes munkába a Máltai Szeretetszolgálat különböző intézményeiben. A programot bemutató cikksorozatunk első része itt második része itt olvasható. A szervezők és a fogadó intézmények vezetői után a sorozat harmadik részében elérkeztünk a program főszereplőihez, a fiatal pszichológusokhoz. Most a gyerekekkel és családokkal foglalkozó önkéntesek munkáját mutatjuk be.
A fiatalokat megszólító önkéntes projektek esetén legtöbbször hívószónak számítanak a gyerekek, hiszen egy mindenre fogékony, figyelmet igénylő, szeretetet viszonzó célcsoportról van szó. A Máltai Fiatalok pszichológus program legelején azonban a jelentkezők még nem tudhatták, milyen intézményhez kerülnek majd, ezért náluk nem ez volt a kulcsfontosságú tényező. De akkor mi motiválta a fiatalokat a jelentkezésre?
„Kíváncsi és kalandor természet vagyok. Érdekelt, hogy milyen lehet a közösség, és hogy tudok pszichológusként foglalkozni emberekkel” – érkezett a magyarázat Tőtös Ádámtól. „Sok elméletet tanulunk az egyetemen, de ettől még nem feltétlenül lesz egyértelmű a konkrét helyzetben, hogy ha beülsz valakivel egy szobába, hogy kezdesz el vele beszélgetni. Nagyon szerettem volna ezt a saját bőrömön megtapasztalni.”
A gyakorlati tapasztalaton túl fontos motivációs erő volt a program szervezettsége és átgondoltsága, ami már a toborzó plakáton is megjelent. „Nagyon ritka a felhívás, amiben konkrétan szerepel, hogy önkéntes pszichológust keresnek, és erre is vannak felkészülve a fogadó helyek” – mondta Boda Lídia. „Adott egy plusz komolyságot, hogy mesterszakosok jelentkezhettek, nálunk fiatalabbak nem. Ráadásul sok célcsoporttal kínáltak lehetőségeket, és ösztönző volt a szupervíziós lehetőség is.”
A „szereplők” kiválogatása után fontos volt, kit melyik helyre osztanak be. Stefanovits Nórában már egy ideje megfogalmazódott, hogy hosszú távon is szívesen foglalkozna gyerekekkel és családokkal. Így került Boda Lídiával együtt a Szatmár utcai Családok Átmeneti Otthonába, ahol kedd délutánonként tehetséggondozó, készségfejlesztő foglalkozásokat tartanak.
„Általában kifejezetten gyerekeknek kitalált önismereti játékokat hozunk magunkkal. A kicsiknél ugyanis fontos figyelembe venni, hogy a felnőttekkel ellentétben ők még nem tudnak úgy reflektálni önmagukra vagy egymásra, hogy az nekik is hasznos legyen” – mesélte Nóra a foglalkozásokról. „Főként a játékon van a hangsúly. Vannak mozgáskultúrát fejlesztő, problémamegoldásra épülő, csoportkohéziót erősítő, mesére alapozott, pszichodráma jellegű, rajzolós és non-verbális feladatok.”
Berky-Pap Márta és Vígh Fruzsina a Máltai Szeretetszolgálat másik befogadó házában, a Kelta utcai Családok Átmeneti Otthonában tart gyerekfoglalkozást. Egyikük korábban részt vett egy meseterapeuta képzésen, ezért döntöttek úgy, hogy a mesék világát és támogató szerepét szeretnék megismertetni a gyerekekkel. „A foglalkozás elején igyekszünk valami mozgásos játékot vinni a gyerekeknek. Majd mondókázunk, közösen énekelünk, és verbális játékokat próbálunk ki, amelyek a mesére való ráhangolódást is segítik” – mutatták be röviden a programot a fiatal önkéntesek. „Ezt követi a gyertyagyújtás és a mesélés. A mese elmondása után a történet elemeit, fontosabb részeit szerepjátékokkal dolgozzuk fel. A foglalkozás utolsó részében pedig mindig van egy kreatív feldolgozási rész, rajzolás, ragasztás, gyurmázás, amit nagyon szeretnek a gyerekek, általában ezzel a legkönnyebb a figyelmüket lekötni. Az ott töltött idő alatt igyekszünk minél szabadabb, játékosabb légkört teremteni, amiben mindenki megtalálja a helyét, lehetőséget kap a fejlődésre, és arra, hogy jól érezze magát ebben a másfél órában. A mesék segítségével a saját »belső házuk« felépítését szeretnénk támogatni, illetve megküzdési stratégiáikat erősíteni.”
Két csoportra bontva, óvodásoknak és kisiskolásoknak tart gyerekfoglalkozásokat az ócsai lakóparkban Fecser Enikő és Juhász Annamária. „Minden alkalomra (többnyire) szakmai könyvekből vett gyakorlatokkal és az előző alkalmon elhangzott esetleges igényekkel készülünk, de alkalmazkodunk a gyerekek aznapi hangulatához is, különös tekintettel a mozgásigényre” – számolt be a program menetéről a két pszichológus. „Céljainkat a szülőkkel való beszélgetés és az otthoni nehézségek alapján fogalmaztuk meg. A téri tájékozódás, indulatkezelés és érzelemkifejezés a főbb fejlesztési irányunk. A csoportokkal való munka szépen halad, a későbbiekben a szülőknek is lesz lehetőségük konzultáció formájában jobban bevonódni.”
Van, aki már a program kezdeteitől a szülők oldaláról közelíti meg a gyerekek és családok nehézségeit. Tőtös Ádám a Kerék utcai Máltai játszótéren minden második vasárnap délután egyéni beszélgetést tart a jelentkező szülőknek. „A hozzám forduló szülők az első beszélgetésen egy egészen specifikus kérdést szoktak feltenni: ez a helyzet a gyerekkel, mit csináljanak vele, hogy javuljon a helyzet” – mesélte a kezdetekről Ádám. „Először zavarba jöttem attól, hogy ha van egy konkrét kérdés, amire nem tudok azonnal válaszolni, akkor nem vagyok elég jó. Fontos azonban tisztázni a szülőkkel és magammal is, hogy miért vagyok itt. Messze nem vagyok még pszichoterapeuta, a legtöbbünk most végzi a mesterképzését. Éppen ezért életvezetési tanácsadást tudunk nyújtani, körüljárjuk a körülményeket, alapvető dolgokat tisztázunk, hogy mi hogy szokott lenni a gyerekekkel és szülőkkel. Ha valakinek olyan problémája van, ami egy klinikai diagnózishoz kapcsolódik vagy pszichoterápiás mélységeket érint, akkor fel kell vállalni, hogy mi ebben nem vagyunk kompetensek.” A szülői beszélgetéseket a második órában spontánabb feladatok követik: ilyenkor Ádám a játszótéren levő gyerekekkel társasozik, beszélget, ping-pongozik.
Mint minden munka és program esetében, az önkéntes pszichológusoknál is felmerülnek negatívumok és leküzdésre váró problémák. „Az időpont egyeztetése, a keretek megteremtése és a feltételek tisztázása volt a legnagyobb kihívás” – mondta el Ádám. A gyerekfoglalkozásokon Lídiának és Nórának a fegyelmezés az egyik legnehezebb feladat. „Próbáljuk a kereteket meghatározni. Már önmagában ezek betartatása, a szabályok tanulása és követése is nagy kihívás nekik. Nekünk pedig a betartatás a valódi nehézség” – mesélte Nóra. „Sok gyerkőcön érződik, hogy nem mindig kapják meg azt a figyelmet a mindennapokban, amire szükségük volna. Ezért örülnek, hogy a csoportban szabad tere van az önkifejezésnek. Ám ezt néha olyan módon teszik, ami a csoport többi tagjának nem jó. Nekünk pedig nagyon nehéz, amikor a csoport javára kell döntenünk az ilyen helyzetekben” – tette hozzá Lídia. „Nem hálás feladat egy szabadidős, személyiségfejlesztő foglalkozáson fegyelmezni. De reméljük, hogy akár a heti egy alkalommal tartott foglalkozásokon is tudunk fejlődni együtt szociális készségek terén: figyelünk a másikra, nem vágunk egymás szavába – ezekre nagy hangsúlyt fektetünk.”
A gyerekeknek, szülőknek, családoknak nyújtott segítségen keresztül az önkéntesek is számos tanulási folyamaton mennek át. Miben fejlődtek a program kezdete óta? „Magabiztosabbnak érzem magam a pszichológusi szerepemben. Kezdem jobban megélni, mint ahogy az egyetemen, hiszen már nem hallgató, hanem gyakorló szerepben vagyunk” – válaszolta Nóra a kérdésre. „Egyre tapasztaltabb szemmel tudjuk nézni a helyzeteket, amiket utólag meg tudunk beszélni. Több időnk jut arra, hogy megfigyeljünk folyamatokat, amik a csoportban vagy akár egyes gyerekekben mennek végbe. Azok a legjobb pillanatok, amikor nem kell fegyelmezni, hanem el lehet merülni ebben a figyelemben.” Lídia is egyre pozitívabban éli meg saját szerepét a foglalkozások kapcsán: „A program egyrészt megerősít abban, hogy valóban pszichológusként szeretnék dolgozni a jövőben. Másrészt úgy érzem, hogy több helyzetben is határozottabbá tesz. Sokszor nehéz, ha az ember azt érzi, hogy kifolynak a keze közül a dolgok, de ilyenkor is ott kell lenni, és rendezni a helyzetet és a gyerekeket.”
A békásmegyeri Családok Átmeneti Otthonában dolgozó két pszichológus is hasonló folyamatokról számolt be. „A csoportvezetésben kellett és kell is a legtöbbet fejlődnöm. Az a célom, hogy egy szabad, biztonságos teret tudjak a gyerekek számára teremteni, ebben pedig fontos a határozottság” – mesélte Fruzsi. „Sokat tanultam arról, hogy milyen hozzáállás és légkör az, ami befogadóbbá tudja tenni a gyerekeket a mesére. A spontaneitás és annak elfogadása ennek egyik alapvető feltétele, ami számomra nagy tanulság volt” – tette hozzá Márta.
A játszótéren tartott egyéni beszélgetések során Ádámnak sikerült kialakítani saját stílusát és munkamódját. „Sok mindent tanítanak az egyetemen: mit hogy szabad mondani, mik a keretek. Teljesen alapvető dolgokra gondolok: tegeződés, magázódás, hogy legyenek a székek elrendezve. Az elmúlt alkalmak alatt kitapasztaltam, nekem hogy kényelmes, miben érzem magam jól. Általában a kötetlenebb stílus híve vagyok – ebben mostanában egyre otthonosabban mozgok, és így azon kívül, hogy csak a körülményekkel foglalkozom, tényleg el tudok mélyedni a témában.”
A fejlődés tudatosításában és a nehézségek áthidalásában a program több szereplője is segíti az önkéntes pszichológusok munkáját. Egyrészt sokan párban dolgoznak, így állandó a feladatmegosztás és a visszacsatolás köztük. Az intézményekben dolgozók és a vezetők is támogatják a pszichológusokat, valamint a program szervezői, Molnár Simon és Hunyadi Anett is rendelkezésre állnak, ha az önkéntesek valamiben elakadnak.
Emellett fontos része a programnak a szupervízió, ahol az önkéntes pszichológusok rálátást kaphatnak arra, hogy vannak benne az esetekben, mi a részük a felmerülő problémákban. „A háromórás alkalmakra mindig két-három ember hoz magával szituációkat. Próbálunk az adott helyzet mélyére ásni, kideríteni, mi okoz benne nehézséget. Utána pedig jutunk valami konklúzióra, amit az ember elvisz magával, dolgozik rajta a következő alkalomig, és talán kicsit jobban megérti, mi van a problémája mélyén, ezután pedig megtanulja hatékonyabban kezelni a dolgot” – mesélt a szupervíziós alkalmak jelentőségéről Nóra.
A pszichológusi szerep nemcsak belülről, az egyéni megélésben rejt nehézségeket, hanem a társadalmi elfogadottsága is rendszeresen előkerülő kérdés. „Ebben a közegben van a foglalkozásnak egy félelmet keltő vetülete is. Sokszor problémát feltételez, ha pszichológus foglalkozik a gyerekekkel. A szülők nem tudják, milyen varázslás történik az ajtók mögött” – mondta el a fogadtatásról Lídia. „Ez a hozzáállás inkább a felnőttekre jellemző, a gyerekeket kevésbé foglalkoztatja. Kérdeztük őket, hogy tudják-e mit csinál egy pszichológus. A válasz általában annyi volt, hogy beszélget. A kisebbek annyit szoktak mondani, hogy mi vagyunk a pszichomókusok, de valójában fogalmuk sincs, mivel foglalkozunk.”
„Sokat jelentene, ha a szülők még érdeklődőbbek és nyitottabbak lennének a lélektanra, de ez már persze társadalmi szintű probléma” – mondta Ádám a tapasztalatai alapján. „Gyakran előfordul, hogy még azok sem igazán akarnak belemenni a témába, akik jelentkeznek és el is jönnek egy beszélgetésre. Sokan felhoznak az egyetemen tanult ellenállásra mintapéldát, hogy miként próbáljuk elkerülni a valódi beszélgetést. A lelkiismeretüknek jót tesz, hogy tesznek valamit a megoldás érdekében, de ha valami kellemetlenség előkerül, azt nagyon sokan próbálják elhallgatni. Ezekkel azonban előbb-utóbb mindenképp szembe kell nézni.”
Folytatása következik! Újabb önkéntesek újabb történeteit ismerhetitek meg sorozatunk legközelebbi részében. [:en][:]